London

Előszöris, ha utaztok, akkor könyörgöm, véletlenül se fapadossal (na jó, ne WizzAirrel...) tegyétek! Miért...? Mert hajnalok hajnalán, legszebb álmotok közepette kell felkelnetek. Mert már csak 15 kiló lehet a csomag, amit feladtok - én az 5 kilós többlet miatt 21.000 forinttal lettem szegényebb. Pápá fapados - "hagyományos" árkülönbözet! Aztán, mert a fapadosok repterei csilliárd kilóméterre fekszenek a várostól. A London Luton erős csúsztatás: 45 perc vonatozás a belvárosig, újabb 22 font / fő... Ez a mai árfolyamon kb 6600 ft / fő...

Itt kell még megjegyeznem: Murphy teljesen új könyvet írhatna a kalandjainkról: az átvizsgálás már-már megalázó a reptereken, a fedélzetre is csak fejenként egy csomag vihető fel. A személyzet kelletlen és udvariatlan volt (6-kor nekem is nehezemre esik, de... ez egy másik történet...). Fontos tudni, hogy minden gépen van legalább egy gyerek. És bömböl. Egész úton.

Oda kell figyelni a szállás kiválasztásánál is: relatíve nagyok a távolságok (metropoliszról beszélünk, minden értelemben) - bár ez persze önmagában nem lenne baj. Az utazás kultúrált, megbízható, jól szervezett - de tényleg! Ezek nem csak szavak...! A tömeget folyamatosan tájékoztatják (feliratok, táblák, személyzet - a saját szememmel láttam, ahogy valakinek, aki a mozgólépcső aljén elakadt a csomagja miatt, SEGÍTETTEK! Istenem... Eszembe jutottak a BKV ellenőrök. Na mindegy) Mindennek megvan azonban az ára, ennek is: a központtól kifelé zónákra van osztva a város, nyilván, minél messzebbre utazunk, annál drágább a jegy vagy a bérlet - mondanom sem kell, a legkülső és a legbelső közt ingáztunk... 1,5 óra perc metrózás naponta... És megintcsak nem kevés font sterlingtől szabadítottak meg minket.

A szálloda rendben volt, mivel a szállodalánc dolgozójaként a megszokottan nyomott áron laktunk, egy szavam se lehet... Szakmabeliként azonban meg kell jegyeznem, hogy a személyzet nem volt igazán professzionálisnak nevezhető - legalábbis a szálloda 5* - os szinvonalához képest. "Ezt a sztorit most nem nyitom meg" (copyright Kiss Ádám). Amúgy jópár magyarral összefutottunk, nem csak a szállodában, a városban is (Starbucks). Ők is rendben voltak. :)

Viszont az első éjjel... Fél három környékén elképesztő zajra riadtunk (jó, bevallom, Dorka riadt, én szép lassan bootoltam befelé): tűzriadó. Frankón, nem is hangos volt, ez már fájt! Én arra ébredtem, hogy a TV előtt állva a távirányítót nyomogatom (hiába no, ez már alapvető életfunkció...). Tényleg sokáig nem fogtam fel, mi történik. Közben meg majd' megsüketültem... Naszóval a sziréna csak nem állt meg, a tömeg elkezdett kifelé vánszorogni a szállodából (velünk együtt - kócosan, begyulladt szemekkel, félálomban, kicsit megijedve, de én főleg rohadt pipa voltam...) - volt, aki mezítláb (odakint fagypont körül lehetett...). Nagyjából 15-20 perc múlva visszaengedtek... Beájultunk az ágyba. Fontos részlet, hogy az előző két éjszaka összesen nem aludtam 6 órát, szóval nehezemre esett civilizált emberi mivoltomat megőriznem... Hab a tortán, hogy az ébresztőórát az előző kedves vendég reggel fél hétre állította és úgy is hagyta... Máig nem értem, hogyan tudtam anélkül kikapcsolni, hogy ne a falnak vágva végezze darabokra szétesve...

Na nem panaszkodom: London szép, a város tényleg érdekes, rengeteget lehet barangolni, kinek-kinek az érdeklődésének megfelelő városnegyedben. Soho, Westminster, parkok, múzeumok... Valószínűleg az első olyan múzeum, amire élvezettel vetettem rá magam: A Churchill múzeum és a Háborús Kabinet föld alatt berendezett irodáinak, életének kiállítása. Egy órát töltöttem bent, egy egész napot is tudtam volna maradni. Dorka kint várt - nem voltam önző.

Tényleg, fontos infó: nem esett az eső! (Csak egyszer, de csak éjjel). Szóval szavam se lehet. Ezügyben.

Rengeteg ember, hatalmas tömeg mindenütt, pláne a visszaúton a reptérre, a vonaton: 45 perc konkrét szardíniásdoboz effektekkel. De ezek a "hülye angolok" így is tudnak sms-ezni, újságot olvasni, egymással beszélgetni, rajtunk túristákon élcelődni... Majdnem felrúgtam azt az idiótát, aki a csomagomra pakolta az ő táskáját. Nem volt nagy táska, csak az volt a bajom, hogy a saját bőröndöm az egyik lábamat nyomta (a tömeg miatt nem tudtam kihúzni sem a lában alóla) , ő meg még pluszban rátehénkedett... De nem szóltam. Gentleman maradtam. Mi mást tehettem volna Nagy Britanniában, Londonban...? Azt hittem, sosem érünk a reptérre...Végem volt. Haza akartam menni.

Alapvetően azért - főleg visszatekintve - jól éreztük magunkat, ebbe a városba egyszer mindenkinek el kell utaznia, minden hibája ellenére is. Egyszer. Kivéve, ha valakinak magánrepülője, mindent vivő diplomata - útlevele és csilliárdos vagyona van... :)